1989-ben jelent meg először Veszprémben a Diabetes című betegoktató újság. Ennek immár 22 éve, s a lap egyre nagyobb példányszámú, egyre szebb és egyre népszerűbb. A lap „szellemi atyja” dr. Vándorfi Győző. Alapító főszerkesztője Herth Viktória. Sokan ismerik őt az országban, cukorbetegek és diabetológusok egyaránt. De ki ő valójában?
–Nem vagyok sem orvos, sem cukorbeteg. A diabéteszesek gyakran azt hiszik, orvos vagyok, különösen, ha valahol meglátják a jogi egyetemen szerzett dr. jelzést a nevem előtt. (Ez csak véletlenül történhet, mert „diabétesz-körökben” nem használom, nehogy orvosi tanácsot kérjenek tőlem.) Az orvosok, és nagyon sokan a környezetemben, pedig határozottan tudják, hogy cukorbeteg vagyok. Ez is természetes. Hogy nézne ki, ha a Diabetes újság főszerkesztője úgy fogalmazna: Ti, diabéteszesek! Mi, sorstársak – így már lehet beszélgetni.
Én tehát ott vagyok valahol e két „tábor” között, orvosoknak laikus, betegeknek „majdnem orvos”. És ez így pont jó – a Diabetesnek különösen.
–Mit tesz, ha orvosként fordulnak Önhöz?
–Elmondom, ki vagyok, és megadom egy igazi orvos telefonszámát. A mindennapi életben pedig gyakran adok életmóddal kapcsolatos tanácsokat.
–Eredményes?
–Ritkán! Eleinte fogadatlan prókátorként mondtam a javaslataimat, ma már kizárólag akkor, ha kérik. Kudarcélmények vezettek ide. Szomszédasszonyom annakidején kifejezetten megsértődött, amikor azt mondtam neki, cukorbetegként nem kellene hetente háromszor buktát sütnie-ennie. Ráadásul férjének nálánál is magasabb értékeket mértek. Ők ketten tipikus példái voltak a „struccoknak”: „Beszélnek az orvosok össze-vissza, én tudom, hogy nekem nem okoz gondot a magas cukor, jól vagyok!” (Szomszédasszonyom még mindig süti a süteményeket, férje már a temetőben pihen.) Édesanyám szomszédasszonya ennek épp az ellenkezője volt. Az én edukációm hatására jó öt évvel kitolta a gyógyszerszedést, csak diétával szinten tartotta a vércukrát. Ő a sikerélmény!
–Az orvosokkal milyen a viszonya?
–Magánemberként szerencsére ritkán látom őket, nem vagyok beteges típus. Szerkesztőként gyakrabban találkozom velük, s bár vannak viták is köztünk, jól tudok együtt dolgozni azokkal a doktorokkal, akik a Diabetes szerkesztőségéhez, baráti köréhez tartoznak.
–Milyen viták vannak?
–Épp a laikusságomból adódik, hogy én gyakrabban foglalkoznék olyan témákkal, amelyekről a diabéteszesek egymás közt beszélnek. A csodaszerekről, a gyógyulási illúziókról, azokról a teákról, étrend-kiegészítőkről, amelyek tényleg segítenek a vércukrot szinten tartani, igaz, nem helyettesítik a gyógyszert, az inzulint. A diabetológusok félnek ezektől a témáktól, mert attól tartanak – gyakran joggal –, hogy valaki öngyógyításba kezd ezekkel, s bizony így bajt is okozhat magának. A másik mániám, de viták ebből már ritkán vannak, az orvosi cikkek nyelvezetével függ össze. Egy betegeknek szóló orvosi cikk nem akkor jó, ha a szerző hatalmas tudása látszik benne. Akkor jó, ha az olvasó, a cukorbeteg lesz okosabb tőle. Ezen a ponton tesz jót az újságnak a laikusságom. Egy orvos talán nem is veszi észre, amikor egy írás szakmai mederbe csúszik. Én azonnal jelzem: hopp, miről van itt szó? A Diabetest nem kell latin szótárral olvasni!
–Márciusban, a II. Civil Fórumon Budapesten megtisztelő kitüntetést vehetett át, az Alapítvány a Cukorbetegekért által alapított Lang Gusztáv-díjat.
–Én vagyok a harmadik magánszemély az országban, aki megkapta. De valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki számára ilyen különleges jelentősége van. A nyolcvanas évek legvégén, amikor megismerkedtem a diabétesszel, a diabetológiával, és kitaláltam, milyen legyen a cukorbetegek első magyar újságja, Vándorfi Győző és Lang Gusztáv voltak a társaim ebben a munkában. Pár év alatt Guszti a barátommá vált. Ő a lap körül segített nekem, én a MACOSZ-ban neki. És most megkapom a róla elnevezett díjat…! Rakk Erika, aki most a Diabetes orvos lektora, amikor gratulált nekem a díjhoz, azt mondta, biztosan örül Guszti, odafönt. Én tudom, hogy örül. Azt is tudom, hogy amikor utoljára ment kórházba, órákig kereste azt a pólót, amit még a kilencvenes évek elején készíttettünk, s amelyre Fecsi képét nyomattuk. Magával vitte Fecsit az utolsó útjára. Neki is ilyen fontos volt a lap, a képregény, a cukorbetegekért végzett munka.
–Önnek is fontos?
–Néhány éve arra lettem figyelmes, hogy a Diabetes a legállandóbb dolog az életemben. Mikor nekikezdtem, egyedülálló fiatal nő és szabadúszó újságíró voltam. Most kétgyermekes családanya vagyok, egy galéria vezetője, közben dolgoztam sok helyen, öregedtem 20 évet, de a Diabetes mindvégig velem maradt. Első gyermekemmel már vajúdtam, miközben a lapot korrigáltam. A második születése előtt résen voltam, a lapzártát az érkezéséhez igazítottam, s a lap készítése során most mellettem álló segítőm, barátom, Béki János, a Tudomány Kiadó menedzsere sokat levett akkoriban a vállamról. Egyébként mindkét makkegészséges fiamnak van diabétesz-kötődése. A nagyobbik az ország első ¬MACOSZ-gyermeke, ugyanis férjemmel a cukorbetegek országos szövetségében ismerkedtem meg. Amikor pedig a másodikat vártam, négy hónapra megtapasztaltam, milyen a cukorbetegek élete, mert gesztációs diabéteszt diagnosztizáltak nálam. Meg is írtam egy hosszú cikkben.
–Nincs következménye? Rendben van a cukra?
–A napokban csikartam ki egy elismerést Vándorfi Győzőtől, mikor megmutattam neki a rutin laborvizsgálatom eredményét, a 4,4-es reggeli vércukromat és az 5,6-os HbA1c-eredményemet. Ennek láttán azt mondta, duplán kiérdemeltem a Lang Gusztáv-díjat.
I.P.