Összefoglalás
Háttér és célkitűzés: Az elmúlt néhány évben a 2-es típusú diabetes mellitus (T2DM) farmakológiai kezelési lehetőségei jelentősen megújultak. Vizsgálatunk során a hazai T2DM-betegek antihyperglykaemiás kezelésének 2015-2020 között bekövetkezett változásait kívántuk elemezni.
Beteganyag és Módszer: A retrospektív, országos jellegű vizsgálatot a Nemzeti Egészségügyi Alapkezelő (NEAK) adatbázisát elemezve végeztük. A T2DM antihyperglykaemiás kezelésében bekövetkezett éves változásokat, a különböző terápiás rezsimek előfordulási arányát állapítottuk meg.
Eredmények: Az incidensesetek száma 2015-2020 között 60.049-ről 29.865-re csökkent, míg a prevalensesetek száma 682.274-ről 752.367-re emelkedett. A metformin (MET) monoterápiás alkalmazása fordult elő a leggyakrabban (31% 2020-ban). Az inzulin (INS) monoterápia prevalenciája fokozatosan, kis mértékben csökkent (29%-ról 27%-ra), a szulfonilurea (SU) monoterápiáé jelentősen visszaszorult (37%-ról 20%-ra). A DPP-4-gátlók népszerűek maradtak 2020-ban: monoterápia: 5%, MET-tel kettős kombinációban: 12%, MET és SU-val hármas kombinációban: 5%. Az SGLT-2-gátlók használatának gyakorisága 1%-ról 4%-ra nőtt monoterápiában, <1%-ról 6%-ra MET-tel kettős kombinációban és <1%-ról 2%-ra hármas kombinációban (MET és SU vagy MET és DPP-4-gátló). A GLP-1-RA használatának gyakorisága fokozatosan nőtt, de alkalmazásuk 1-2% körül maradt monoterápiában és kombinációban. Kezdő (első) antihyperglykaemiás szerként 2020-ban a MET volt a leggyakrabban használt készítmény (50%), ezt követte a SU (16%) és az INS (10%). MET-kezdőterápia után a korszerű készítmények megjelenése lassú és kis arányú volt: GLP-1-RA add-on megjelenése 2%, 3% és 4%, SGLT-2-gátlók gyakorisága 4%, 6% és 8%, a követés 24., 48. és 72. hónapjánál.
Következtetések: A 2015-2020 közötti vizsgálati periódusban a T2DM antihyperglykaemiás farmakológiai kezelése terén fontos változásokat dokumentáltunk. Bár a változások követték az új szakmai ajánlásokat, azok mértéke és időbeni lefolyása várakozásaink alatt maradtak. Több erőfeszítést kell tennünk annak érdekében, hogy a kardiovaszkuláris/renális előnnyel rendelkező új készítmények a betegek minél nagyobb arányában és késedelem nélkül az antihyperglykaemiás kezelés részévé váljanak.
A közlemény szabadon elérhető: https://www.mdpi.com/1648-9144/58/10/1382/pdf
Abstract
Background and objectives: In the last couple of years, pharmacological management of patients with type 2 diabetes mellitus (T2DM) have been markedly renewed. The aim of this study was to analyse the changes in prescribing patterns of antidiabetic drugs for treating patients with T2DM in Hungary between 2015 and 2020.
Material and Methods: In this retrospective, nationwide analysis, we used the central database of the National Health Insurance Fund. We present annual numbers and their proportion of T2DM patients with different treatment regimens.
Results: In the period of 2015–2020, the number of incident cases decreased from 60,049 to 29,865, while prevalent cases increased from 682,274 to 752,367. Patients with metformin (MET) monotherapy had the highest prevalence (31% in 2020). Prevalence of insulin (INS) monotherapy continuously but slightly decreased from 29% to 27% while that of sulfonylurea (SU) monotherapy markedly decreased from 37% to 20%. Dipeptidyl peptidase (DPP-4) inhibitors remained popular in 2020 as monotherapy (5%), in dual combination with MET (12%) and in triple combination with MET and SU (5%). The prevalence of patients with sodium-glucose co-transporter-2 (SGLT-2) inhibitors increased from 1% to 4% in monotherapy, from <1% to 6% in dual combination with MET, and from <1% to 2% in triple oral combination with MET and SU or DPP-4-inhibitors. The prevalence of patients using glucagon-like peptide-1 receptor agonists (GLP-1-RAs) also increased but remained around 1–2% both in monotherapy and combinations. For initiating antihyperglycaemic treatment, MET monotherapy was the most frequently used regime in 2020 (50%), followed by monotherapy with SUs (16%) or INS (10%). After initial MET monotherapy, the incidence rates of patients with add-on GLP-1-RAs (2%, 3%, and 4%) and those of add-on SGLT-2 inhibitors (4%, 6%, and 8%) slowly increased in the subsequent 24, 48, and 72 months, respectively.
Conclusions: In the period of 2015–2020, we documented important changes in trends of antihyperglycaemic therapeutic patterns in patients with T2DM which followed the new scientific recommendations but remained below our expectations regarding timing and magnitude. More efforts are warranted to implement new agents with cardiovascular/renal benefits into therapeutic management in time, in a much larger proportion of T2DM population, and without delay.