Metformin monoterápia kiegészítése repagliniddel 2-es típusú cukorbetegek kezelése során

(Effect of repaglinide addition to metformin monotherapy on glycemic control in patients with Type 2 diabetes)

Moses, R., Slobodniuk, R., Boyages, S., Colagiuri, S., Kidson, W.

Diabetes Care 22: 119-124, 1999.

   Az Egyesült Államokban jelenleg 7 millió diagnosztizált 2-es típusú cukorbetegségben megbetegedett személy él. A betegek több mint fele orális hypoglykaemisalo kezelésben részesül betegségének első 10 éve alatt. 1970–95 között erre a célra csak sulfanylurea-készítmények álltak rendelkezésre. Használatának engedélyezése óta (USA–1995) egyre szélesebb körben alkalmazzák a metformint akár monoterápia formájában, akár sulfanylureákkal kombinálva. Európában a metformin a második leggyakrabban használt orális antidiabeticum, a betegek mintegy 40%-át monoterápia formájában kezelik a gyógyszerrel. A metformin inzulinérzékenységet növelő hatása miatt előnyben részesítendő elhízott, hyperlipidaemiás, 2-es típusú cukorbetegek esetében, akiknél az inzulinrezisztencia igen kifejezett lehet.

   A repaglinid egy új, orális hypoglykaemizáló szer. Az insulinotrop gyógyszerek egy új csoportjának első tagja, mely az étkezéssel összefüggő vércukorszint szabályozásán keresztül fejti ki hatását. Gyors felszívódása, rövid féléletideje, gyors inzulinkiáramlást biztosító tulajdonságai teszik kedvező hatásúvá a 2-es típusú cukorbetegek kezelése során. Habár a hasnyálmirigy béta-sejtjeiben az inzulinelválasztást serkenti, ezen hatását az ATP-függő ioncsatorna sulfanylureákétól eltérő receptorkötödési helyén fejti ki. A repaglinid, bár monoterápia formájában is megfigyelhetö vércukorszint-csökkentő hatása, leghatékonyabban az inzulinrezisztenciát csökkentö orális antidiabeticumokkal történő kezelés kiegészítéseként alkalmazható.

   Ebben a vizsgálatban a szerzők arra keresték a választ, hogy hatékonyság, illetve biztonságosság tekintetében a repaglinid helyettesítheti-e a metformint rossz anyagcserekontrollal rendelkező, 2-es típusú betegek esetében, vagy inkább a kombinált terápia részesítendő előnyben. A randomizált, kettös vak vizsgálatba olyan 2-es típusú, több mint 6 hónapig csak metforminal kezelt (1–3 g/nap) diabeteses betegeket vontak be, akik vércukor-kontrollja nem volt kielégítő (HbA1c >7,1% , életkor 40–75 év, BMI=31 kg/m 2 ). Kezdetben minden résztvevő 4–5 hónapig az eredeti metformin-kezelésben részesült. Akik vércukorszintje ezt követően sem volt az optimális tartományban, további 4–5 hónapon keresztül megfelelően titrált dózisú repaglinid-kezelésben részesültek a metformin mellett. Végül háromféle, különböző terápiában részesülő csoport alakult ki: az eredeti metforminnal kezeltek, metformin és repaglinid, illetve repaglinid-terápiában részesülök. A repaglinid kezdeti adagja 0,5 mg volt a 3 föétkezés előtt, ezt emelték szükség szerint 1, 2, illetve 4 mg összdózisig.

   A vizsgálatba bevont 82 betegböl 27 metformin+repaglinid, 27 metformin-, és 28 repaglinid-kezelésben részesült. A vizsgálatot 74 beteg fejezte be: 27 a kombináltan kezelt, 21 a metforminnal, 26 a repagliniddel kezelt csoportból.

   Eredmények: a kombinált terápiában részesülő csoportban a HbA1c szintje 1,4%-kal (8,3% vs. 6,9%; p=0,0016), az éhomi plazma glukóz 2,2 mmol/l-rel, (10,2 mmol/l vs. 8,0 mmol/l; p=0,0003) csökkent. A monoterápia alkalmazása során statisztikailag értékelhetö változásokat nem észleltek. A vizsgálat végére a kombinált terápiában részesülő betegek 60%-a optimális anyagcse-rehelyzetbe került (HbA1c <7,1%), míg ez az arány 20–20% volt a monoterápiában részesülő csoportokban. Kifejezetten rossz anyagcserehelyzettel rendelkező beteg nem volt azok között, akik kombinált terápiában részesültek, míg a metformin, illetve repaglinid csoportban 20%, illetve 26% maradt az eredeti kedvezötlen állapotban. A C-peptid, illetve az inzulin éhomi szintjének szignifikáns emelkedése jellemezte mindkét csoportot, ahol a repaglinidet is alkalmazták. A lipidek szintje jelentősen nem változott a kombinált csoportban, a monoterápia illetve a kombinált terápia összehasonlítása sem eredményezett értékelhető különbséget e tekintetben. Súlyosabb mellékhatások előfordulását nem tapasztalták a vizsgálat során. 12 beteg számolt be összesen 39 hypoglykaemiás epizódról. Ezek közül egyik sem volt súlyos, és többségük a délutáni órákban fordult elő. A betegek közül 9 (30 hypoglykaemiás esemény) a kombinált csoportba, 3 a repaglinid csoportba (9 hypoglykaemiás esemény) tartozott. A metforminnal kezelt csoportban a betegek eredeti testsúlyukat megtartották, a másik két csoportban azonban 2–3 kg-os növekedésröl számoltak be (p<0,05).

   A fentiek alapján elmondható, hogy a kombinált terápia egyértelműen az anyagcserehelyzet javulásához vezetett. Ezen szinergizmus klinikai jelentőségét abban látják a szerzők, hogy amennyiben a metformin-kezelés mellékhatásokkal járna, repaglinid hozzáadásával a metformin dózisa csökkenthető, változatlan effektivitású vércukor-kontroll mellett.

Pataki Éva Eszter dr.